Fantasyrajz.hu -- "A grafitba zárt kedvesség" Honlapomon általam kitalált és megrajzolt egyedi fantázia- és mesefigurák találhatók. Látogasson el "hozzám"! Böngésszen a folyamatosan bővülő mese- és fantáziavilágomban! Remélem tetszeni fog és megtalálja köztük, amit keresett! www.fantasyrajz.hu
Please correct form

required *

Elégiák

        A szomorúság elégiái

 

A Fájdalom Kertje 

Nézd!
néha a Fájdalom Kertjében járunk
és sóhajos imák telt hangjait súgja
szép szavával felénk a szél.

Itt ahol élünk, ködfelhős hajnali harmaton áznak a percek,
madarak bújnak az álmos derengés tolla alá
s szem-lehunyt álmokkal ölel a minket elfeledő tompa Idő.
Fejét lehajtva áll a mező, ködök belepte pára-szigetek úsznak
a fák töve mélyén s csak a fény szereti közel magát
maroköbleink partjai mellé, — úgy félted te is magadban.
Ma még féltve öleljük egymás lélegzetét bordáink
szálas rácsai mélyén, de már belehullanak elejtett
szemérmes csókjaink is az éjbe hol csillagok szőre fehérlik
s hópihe pelyheit szórja körénk a Tél is,
hogy mire hajnali széllel kifésüli reggeli fényét,
már csak bús emléke lépjen a holnapok messzire tárt kapui felé.
Kézbe ölelt meleg remények kísérnek az évek útjai mellett
és a szíveink fájnak,
elrejtett szavaink ülnek a gondolat fészke helyére
és a szavak is fájnak itt, ahol bús ágakra hull az eső
s lassan tornyos felhőkké érnek a könnyek, mert

nézd!
néha a Fájdalom Kertjében járunk
és sóhajos imák telt hangjait súgja
szép szavával reánk a szél.

***

S míg alszik a város

Alszik a város;
opálos, mély tisztasága repül.
S repül az álom-elitta tájakon át,
tova száll meggy ízű tetők tornyai
mentén s fénytelen éjeken át
csillagok szőre köré sután odaszépül.
Még alszik a város, — álmos melegével
körül és úgy ölel át, mint
magát szeretőn odafélti kedvesed
vállaid dombja fölé, oda bújik
dalolva súgva fülednek:
“Szeretlek.”
Repül álmod is úgy, ahogy
ködlepte éveid is el s tovaszállnak
a mának hűtlen hajóján;
s nem tudod merre szelídülnek
napjaid felhői, hova úsznak s partod
merre találod…

Látod?
csak múlnak az évek, az éjek
tovalépnek s míg
alszik a város – nézd! egy új hajnal
fésüli tollai pelyhét s elhagyja már
puha fészke helyét.

***

A Tél lobogói 

A Tél fehér lobogóinak leple alatt
dalolva vonulnak el éveid s úgy odabújnak vállad alá,
ahogy szép hitű kedvesed tegnap is karolva szépült
oldalad falai mellé és a jóság meleg fényű könnyeit csókolta rád
s te féltetted őt.
Mert szereted őt;
s elfélted gyorsan lehulló nappalok lombja alól s
úgy megvédenéd puha bánatok lágy melegétől – de te sem tudod már.
Nem; — s mikor így átölel felolvadó sóhaja hangjaival, érzed,
barna bánata szirmait szereti át mellkasod bezárt szigetére,
úgy összeszorul ott belül s nálad is elfészkeli  örökre már magát.

S nem szólsz… szép szavaid szalagjait köti a szád fogaid gyöngye közé
s úgy ott marad.
Csak állsz s átkarolod kedvesed vállai dombját,
nem szólsz, csak elnézed, ahogy
a Tél fehér lobogóinak leple lehull rád s
bánat bokraid a csendben lassan újra kivirulnak.

***

Tegnap még…

Menj, menekülj,
látod? felhők emelt függönye alól kél a Hold
s úgy szépül köréd az alkonyi árnyék.
Tegnap még fényes ligetek Nap-lengte lombjain ültek
boldog nyugalmad szeplőtlen álmai
s szállongó ezüst vetésben bújtak előlünk a holnapok.
Ma már a szomorúság bújik szíved doromboló hajnali tájai alján
s úgy ölel át, ahogy két szeretőd karolt át egykor:
a Nap s a fény… már messzire intenek tőled, tudod:
egyedül maradtál.
Oly egyedül, mint felfésült reggeli rétek szőrei alján
megbújik az utolsó hajnali harmat, mert az utolsó álmokat őrző
vagy te is, látod?
még felhők emelt függönye alatt felkél a Hold,
az este szomorú homloka néz rád
s maholnap eltörpül alólunk az Idő.

***

Már hulló sugarú Ősz ül homlokodon                                         

Csak szemünk fénytükre ragyog
és simító tenyerünk holdja fehérlik arcunk bája felett
oly halovány néha az árnyék.
S oly halovány néha a mosoly – fénye ha lebben,
ilyenkor szebben ragyog a közös pohár is,
metszett fényein át barátok köszöntenek;
s köszönt egy új nap, de egyre haloványabb az emlék,
hogy nemrég
még közös csatákban vonultunk a mindennapok romjain által,
s a háttal vetett barátság vértje – ha védne – erősebb lehetnél.

De egynél több éved a terhed, így hordod a sorsod,
lelked fehér mezőit néha szürke por lepi már;
és sűrűbben gondolsz a tegnapok fátyla mögé,
sűrűbben hajtod az arcod két tenyered lombja közé is
és halkabban lépsz míg alvó kedvesed szép álma fehérül,
s végül így hullik vissza, le rád.
Szobád csendes szigetén bújsz a világtól, így építed oltalmul körétek,
így múlnak s így fájnak a tegnapok — hamis béklyói kötöznek
s nem érted, miért is fárad a szem,
miért fárad oly gyakran a lélek mikor hű szerelemre gondol,
de már hulló sugarú ősz ül homlokod ráncai kelyhén
s ráhulló hajszáladat festi fehérre a dér.

***

Társad az Éj

Társad az éj;
lásd, éji zátonyokon csapong a Hold,
holt foltjai fodra fehérlik és tovaszáll.
Leomlik csendben az Ég, szélei alján elbillen a fény mikor
így besötétül, de így esteledik szemed tája felett is az álom
elfut halovány karikába alatta, hol dolgos napok forgácsai bújnak:
a ráncok így őrzik az évek emlékei lángját s napról napra csak újra kivirulnak.
Meztelen homlokod holdja mi fénylik, mezői messze simulnak:
az álom lenge fátyola lebben felette s úgy odaül, ahogy odafészkeli színét az éj
pilláid szárnya köré s lehajtja már simuló nagy kezével;
mert most minden elpihen, csak a száj nedves csónakja úszik az áll dombja ölén
s új szerelmek csókolt szigetére gondol.
De így pihen szelíden a lélek – a mélyek s magasok felhője borul rá,
így lassul a szív is, sietős holnapok kapui előtte bezárva,
mára csak csodás csend, ami itt marad, mert fény tüzű hajnal lóg le
az éjszaka ágairól és
csak hajló fürtű fehér hajszálaid súgják virágnyílt tenyerednek,
mily lehulló lepel illó szálaival is az Élet.

***

Jó leszel

Majd némán, lehajtott fejjel állunk
kézbe ölelt halk sóhajok felett, — várunk…
sírásunk könnyei hullnak,
mert múlnak Nap súgta boldog éveink;
s ha rétjeink virágjai ködök-lehelte alkonyra várnak,
imáknak hangja se véd már,
s nem véd reményed felhője sem őriz
s nem takar el,
de leszel… majd szép halállal takar az Élet
s véget nem érnek álmaink, mert
álmom leszel végre;
mély s szerető, mely elaltat.

Csak jöjj…
s nem ébreszt fel semmi, de semmi soha már.

***

Még több vers: www.poet.hu Dóka György