Fantasyrajz.hu -- "A grafitba zárt kedvesség" Honlapomon általam kitalált és megrajzolt egyedi fantázia- és mesefigurák találhatók. Látogasson el "hozzám"! Böngésszen a folyamatosan bővülő mese- és fantáziavilágomban! Remélem tetszeni fog és megtalálja köztük, amit keresett! www.fantasyrajz.hu
Please correct form

required *

Regény részletek — Fátyolbuborékok (regény készületben!)

buborekok

Dóka György: Fátyolbuborékokregény részlet


— Nem akarok velük lenni.
— Kikkel, Barbara?
— A többiekkel.
— Nem szereted őket?
— Nem arról van szó, csak nem akarok velük lenni.
— Rendben. Értem.
Megértette. Ő sem akart a tömeggel lenni. Külön, a gondolataival és a kislánnyal. Egy magányos partszakaszt kerestek maguknak egy másik öböl részben, amit sziklák takartak el a többiektől. Odavitték a csomagjaikat és letáboroztak. Besétáltak a vízbe és megfürödtek. Aztán kisétáltak a napra, hogy átmelegedjenek. Barbara előkereste a vízi játékait, amit magukkal hoztak és a kavicsos partvonalhoz ment vissza. Adrian is vele ment, de a parton maradt és a lábai előtt heverő színes kavicsokat figyelte. Leguggolt közéjük. Gondolataiba merülten egy mintát kezdett el rakosgatni a part menti kavicsokból. Ekkor – mintha csak megérezte volna – a kislány mosolyogva a férfi felé futott és amikor odaért hozzá, a kezében tartott szappanbuborék fújókából színes kis gömböket engedett szabadon az ég felé.
— Fátyolbuborékok! – lelkendezett, és a tovalebbenő olajos, szivárvány színű kis gömböket csodálta.
— Gyönyörűek. – ismerte el Adrian, és elmosolyodott. — Menj csak! Szaladj gyorsan utánuk, hogy el ne tűnjenek! – mondta a kislánynak, és megsimogatta Barbara arcocskáját.
Barbara a buborékok után szaladt.
“Csak káprázatok.” – gondolta Adrian, amikor már magára maradt.“Csak illanó mind, és olyan törékenyek, amilyen az életünk is.”
— Fátyolbuborékok. – ismételte félhangosan a kislány szavait.
“Azok.” – bólogatott némán maga elé merengve és a tenger kékbe haló hullámait bámulta. “Színesek, kápráztatóak és épp olyan törékenyek, akárcsak a létezésünk. Mint a percek és a napok: itt lebegnek és játszanak körülöttünk, megcsillogtatják magukat és nyomban tovább is állnak. Fátyolbuborékok: üresek, hogy megtölthessük őket mindazzal, amit tudunk, amit teszünk, amit szeretünk, érzünk vagy álmodunk. Mindent ígérnek, kitárulkoznak és felkínálják magukat nekünk, hogy aztán magunkra hagyjanak minket és eltűnjenek az opálos semmiben, az örökkévalóság számára. Igen; minden, minden csak fátyolbuborék: színes, törékeny és mulandó.”
— De ő még hisz benne, és jól is van ez így. – mondta fennhangon magának, és keserűen elmosolyodott. Barbarára gondolt:
“A kislány hisz benne, pedig nagyon beteg és tudja, hogy hamarosan meg fog halni.
A betegség fekete varja lassan szétrágja majd belülről aprócska tüdejét, de most még boldog.
Most még hisz és boldog, és élni akar. Mint mindenki. Úgy, mintha soha nem lenne másnap.
Talán igaza van: talán soha nincs is másnap… csak a jelen van; mindig csak az, amiben élünk és ahol magunknak kell boldognak lennünk. A boldogság is olyan, mint a kislány buborékjai, amelyek most elkápráztatták őt: szivárvány színű és kisebb-nagyobb formában itt lebeg körülöttünk. Megtapinthatjuk, megérezhetjük, sőt! akár meg is ízlelhetjük egy kis ideig, még a markunkba is zárhatjuk, hogy magunknál tartsuk örökre, — de amint jobban ragaszkodunk hozzá és erősebben szorítjuk magunkhoz, rögtön szétpukkad és csak a szomorúság olajos, ragacsos folyadéka az, ami megmarad és láthatatlanul rátapad majd a lelkünkre. És mindig rátapad valamennyi, hogy a végén maga alá temessen. Egy év, tíz vagy ötven év múlva. Mit számít az? Rakódik, és nem vesszük észre. Mindig csak egy kevéske. De azért még rakódik, s végül eltemet. Illúzió. Minden boldogság csak illúzió.”

***

— Az állatok tudják, hogy meg fognak halni?
— Nem tudom, Barbara. Legalábbis nem hiszem. Talán. Jó nekik.
— Miért jó?
— Mert az embereket ezzel is büntették: hogy tudják, hogy meg fognak halni, és hogy azt is tudják, hogy nem tehetnek ellene semmit.
— Kik büntették őket?
— Nem tudom, Barbara, de ezzel büntették őket. Mindegy. Illetve, nem mindegy. De ha tudják, legalább fel tudnak készülni rá. Bár… az ember az életre is egy életen át készül, és mégsem tud rá felkészülni igazán. Mire meg már tudna, vége az egésznek.
Elhallgatott. Azon gondolkozott, hogy az állatok vajon felkészülnek-e a halálra, amikor érzik, hogy eljött az ideje? A macskákról már tudta, hogy igen. Azok elvonulnak titkos helyeikre ha szabadok. A kutyákban nem volt biztos. Sem a delfinekben. Arra gondolt, talán még soha senki nem látott még természetes körülmények között meghalni idős delfint. De mivel csapatban élnek, valószínűleg ők nem vonulnak el titkos helyekre meghalni, mint a macskák, vagy a legendákban az elefántok.
— Meg fogok halni, ugye?
— Nem fogsz, Barbara. Még nem.
— De egyszer meg fogok…
— Ne gondolj rá.
— Nem akarok meghalni.
— Senki sem akar. Vagy csak nagyon kevesen. – tette hozzá. Önmagára gondolt. Az öngyilkosságára.
— Az Istenke nem engedi, hogy meghaljak?
— Nem, Barbara.
— Miért?
— Mert ha Ő valóban létezik és engedi, hogy gyerekek haljanak meg… akkor Ő nem az Isten. Akkor olyan Ő is, mint az emberek. Nem. Rosszabb. Mert az emberek vigyáznak a gyerekeikre. Legalábbis a többség.
— Ő nem vigyáz ránk?
— Nem tudom, hogy vigyáz-e ránk valaki is? Még mi sem tudunk önmagunkra eléggé.
— De az Istenke szeret minket.
— Téged szeret, Barbara.
— És téged?
— Nem tudom. Sose mondta.
— Lehet, hogy talán mégis mondta, csak te nem hallottad. Vagy nem figyeltél.
— Lehet. De akkor az olyan, mintha nem is mondta volna. Mindegy. Hagyjuk. Nem érdekes, hogy szeret-e.
— Istenke mindenkit szeret. Betti ezt mondja.
— Én azt hiszem, tudod, hogy Ő csak önmagát szereti igazán, Barbara.
— Ne mondj ilyet, kérlek! Betti haragudna rád ha hallaná.
— Betti: nő, Barbara. Máshogy gondolkodik.
— A nők máshogy gondolkodnak?
— Igen.
— Én is máshogy gondolkodom?
— Te kisgyerek vagy még, Barbara. Kislány. Természetes, hogy máshogy vélekedsz dolgokról és máshogyan gondolkozol.
A kislányt nézte. Barbara hallgatott. Látszott, elgondolkozik valamin.
— Az Istenke sosem hal meg?
— Sokak számára: sosem. Sokak számára már meghalt; mások számára nem is létezett sosem.
— De én meghalok.
— Mindenki meghal, Barbara. Ne gondolj rá. Egyszer úgyis minden és mindenki meghal.
— Ugyanúgy?
— Ugyanúgy.
— Miért halnak meg a gyerekek? Miért születnek, ha aztán gyorsan meghalnak? És miért halnak meg az anyukák?
Nem felelt. Mit mondhatott volna? Hogy nem tudja? Hogy semmit, semmiről nem tud? Hogy ha tudná a választ, az semmit sem változtatna a dolgokon? Hogy egy válasz újabb kérdésekhez vezet, és akkor sose lenne vége? Hogy minden kérdés egy kis szomorúság is, mert bizonytalanság veszi körbe és félelem? Nem felelt.
— Ha meghalok, a Mennyországba kerülök az angyalokhoz?
— Ha meghalunk, mind a Mennyországba kerülünk, Barbara. Az angyalokhoz.
— De anyukám azt mondta, hogy csak az kerül a Mennyországba, aki hisz az Istenkében.
— Anyukád igazat mondott: aki hisz Istenben, az a Mennyországba kerül.
— És azzal mi lesz, aki nem hisz?
— Azok a Pokolra kerülnek.
— És mi lesz azokkal, akik jók, vagy jók próbálnak lenni és nem rosszalkodnak, mint mi is, de mégse hisznek abban az Istenben?
— Az nem számít. Azt hiszem, azok is a Pokolba kerülnek.
Barbarát nézte. Látszott, nyugtalanítja valami. Aztán csak kimondta végül:
— Akkor nem érdemes jónak lenni, mert így is-úgy is a Pokolba kerülünk a rosszakkal együtt, ha nem hiszünk, de azért még jók vagyunk. Nem érdemes küszködni, nem érdemes mindig betartani amit kérnek tőlünk és úgy jónak lenni, mert attól még nem jutunk az Istenkéhez. És akkor, ezek szerint a rosszak, akik meg hisznek, de azért még rosszak, azok meg mégis oda jutnak, csak azért, mert hisznek, — és az Istenke örül neki, hogy hisznek Őbenne, és ezért a Mennyországba szállítja őket maga mellé.
— Azok azért talán mégse oda kerülnek. – felelte Adrian, de elbizonytalanodott és nem volt benne biztos, hogy ezzel meggyőzte a kislányt, de még önmagát sem.
— Tudod, az emberek közül a jók általában nem azért jók, hogy a Mennyországba kerüljenek, hanem mert ők egyszerűen ilyenek. Az ember nem a Mennyország miatt lesz jó, vagy nem jó, hanem önmagáért, vagy a helyzetek miatt. Tudod, én azt hiszem, van valahol, vagy legalábbis kell lennie valahol egy köztes helynek is, ahol azok élnek, akik nem voltak olyan rosszak, hogy a Pokolra kerüljenek, de még nem is olyan jók, hogy a Mennyországban élhessenek, talán azért mert még nem hisznek, de azért még jók.
Homályos ismereteire támaszkodva mondta ezt, mert úgy emlékezett, a Bibliában van valahol utalás erre, sőt, más vallások könyveiben is, de nem tudta volna megmondani, hol olvasott már erről a helyről? De ha nem is olvasta ezt valahol, akkor is: a logika lépcsőit végigjárva is erre a következtetésre jutott volna, de abban ismét csak nem volt biztos, hogy a Mennyországban ismerik-e a logikát és az igazságosságot? Remélte, hogy igen. Mert ha ismerik az igazságot, akkor Barbara nem fog meghalni, mert nem halhat meg egy kislány, aki még alig élt, és akkor ő fog előbb meghalni, mert ő már mindent megélt, és ráadásul jól is élt meg. De ebben sem volt biztos. Pokol és Mennyország kérdésében senki sem tudhat semmi biztosat. Istenek kérdésében sem. Elmélkedéséből Barbara hangja rántotta vissza:
— De ugye a Mennyország a legjobb hely a világon?
Kényelmetlenül érintette az újabb kérdés: szerette volna, ha a Barbara nem feszegeti tovább a témát, mert ő is bizonytalan volt ezen a téren, és arra gondolt, ha a kislány végighalad a kérdések tipegőin, akkor megint csőbe húzza majd, mint az előbb a jóság és nem jóság kérdésével. Kelletlenül tehát, de azért válaszolt:
— Igen.
— És a Pokol meg a legrosszabb.
— Így igaz.
— És az a köztes hely akkor olyan hely, ahol van egy kicsike rossz és egy kicsike jó is, akárcsak itt a Földön?
— Hát… valahogy így lehet, azt hiszem. De mondom: még abban sem vagyok biztos, hogy van-e ilyen köztes hely?
— De talán van…
— Talán.
— Tehát akkor az a köztes hely olyan, akár itt.
— Könnyen lehet.
— És ott is vannak delfinek és kiskutyák, tenger és Nap, és a Hétpettyes is oda kerül majd ha az Istenke mégsem szállítja magával az égbe.
— Igen; azt hiszem így van.
— Akkor ott is olyan lesz, mint itt.
— Nem vagyok biztos benne, de lehet, Barbara.

***

— Igen. Minden szerelem: magány, Betti.
— Nem. Ne mondj ilyet, kérlek, mert nem igaz.
— De, Betti. Kétely és magány. Mert soha nem lehetünk biztosak benne, hogy a másik ugyanúgy szeret-e minket, ahogyan mi őt. És így egyedül maradunk a kételyünkkel és a bizonytalansággal. Minden szerelem kétely és magány, Betti. Ezért.
— Nem. Nem akarom, hogy így beszélj. Nincs igazad! Nem akarom, hogy igazad legyen.
–- Jó, Betti. Nincsen igazam. – hagyta rá.
“Nem lenne szabad annyit gondolkozni. Soha. A szerelemről és a barátságról semmi esetre sem. Csak hagyni az érzelmeket áramolni. Az érzelem több, mint a szavak tartalma. A tartalom kevés és unalmas. Csak idegen, és csak fárasztjuk vele magunkat. Az érzelem azonban a miénk. Olyannyira, hogy nélkülünk nem is létezik. Éppen ezért örök. Mert mindenkivel, minden egyes születéssel megújul.”
— A szerelem olyan, mint a halál. – szólalt meg egyszer csak újra Betti. Úgy látszott, csak nem hagyja nyugodni a kérdés.
— A halál? Hogy jut eszedbe ahhoz hasonlítani?
– Hiszen ugyanaz, Adrian. Megsemmisülés, felolvadás, amelyben megszűnik az egyén. Csak a “mi” van az “én” helyett.
— Nem tudom, Betti. Akkor a szerelem is teljes lenne, akár a halál.
— Nem, Adrian. A szerelem sosem lehet olyan teljes, mint a halál.
— Senki sem tudja, milyen a halál, Betti. Honnan tudhatnánk, hogy teljes-e?
— Teljes.
— De a szerelem nem az. – kijelentésnek hangzott, pedig kérdésnek szánta.
— Nem tudom, Betti. Én nem hiszek a halálban, mert nem ismerem. Én csak abban hiszek, amit ismerek már.
— Mi az amit ismersz?
— Az életet. Én csak az életben hiszek, Betti.
— És bennem?
Ezt várta már. Ezt a kérdést. “Nem is nő lenne, ha nem csapott volna le azonnal a mondatomra.” – gondolta Adrian. Elmosolyodott. Eltűnődött egy darabig, és nem mondta ki azonnal. De érezte, hogy ha tovább hallgat, az rosszul esik majd a nőnek, és elveszíti akkor őt.
— Benned hinni szeretnék, Betti. Mindennél jobban. De még nem ismerlek. Ha ismerlek majd már, akkor hinni fogok benned, ahogyan hittem Barbarában is, mert megismertem őt. Hittem benne, aztán ő elment, és már nem hihettem benne többé. Semmiben. Aztán megismertelek téged, és most újra hiszek az életben. Még nem benned, de az életben már újra igen. És az számomra már majdnem ugyanaz. Christios egyszer azt mondta nekem, hogy minden férfi hisz egy nőben.
— És minden nő egy férfiban.
— Igen, Betti. Ezt is mondta.
— Christios okos fiú.
Hallgatta a férfit, aztán annak szemeibe nézett nyíltan, egyenesen és őszintén. Csalódás és minden vád nélkül. Adriannak úgy tűnt, mintha valami kialudt volna a nő szemeiben. Úgy érezte, most valami válaszút elé érkeztek: vagy hisz neki a másik és teljes mélységében megérti, amit mondani akart, és akkor még jobban megszereti őt; vagy most örökre elveszíti.
“Talán mindig ki kellene mondani, ami szépet érzünk egy nő iránt, mert ki tudja, később már nem lesz rá alkalom.” – gondolta eltűnődve, de mégsem mondott semmit, csak erősen megszorította az asszony kezét, hogy az érezhesse őt.
— Vajon hová vesznek el a ki nem mondott szavak? A meg nem érlelt gondolatok, a ki nem lélegzett sóhajok és az el nem csókolt csókok? – kérdezte Betti, de mintha csak önmagától kérdezné, mintha a férfi nem is feküdt volna ott mellette. Mintha egyedül feküdne páfrányok árnyékában, fáktól védelmezve a titokzatosság, a báj és a magány egy elfelejtett, rejtett ligetében, mint egy nimfa, vagy Aphrodité.
— Talán az emlékek és a némaság birodalmába vesznek. – felelte Adrian, hogy ne hagyja abban a magányos ligetben oly egyedül a nőt.
— Igen, kedvesem. Talán. És ilyenkor én mindig arra gondolok, hogy azokat a szavakat mi már sosem fogjuk kimondani és megtudni. Sosem, és mi szegényebbek maradunk nélkülük.
— Igen, Betti. Szegényebbek. De ne szomorkodj emiatt, kérlek. Mert így legalább megmarad nekünk a remény, a hit és a titok, hogy azok a ki nem mondott szavak, azok a gondolatok és el nem csókolt csókok szépek lettek volna, ha erre a világra mégis megszületnek. Talán még szebbek, mint amik már addig is megszülettek. Igy mindig megmarad majd a vágy egy újabb csók, egy újabb ölelés, egy újabb kedves szó után. Ez így szép, Betti. Minden titok szép, mert rejti őket az időtlenség és a remény, hogy azok szépek. A titok, a varázs mindig valahol a dolgok mögött rejlik. Talán nem is lenne szabad elemezgetnünk és keresnünk ezeket a dolgokat, csak elfogadnunk úgy, ahogy azok jönnek és ahogy azok szépek. Aki elemezgeti a boldogságot, az sohasem lesz boldog, Betti. Soha.
— És aki a szerelmet, az sem.
Aztán már nem beszéltek tovább egymáshoz: a nő az életében elszalasztott, a fel nem ivott csókokra gondolt és az álmaira; a férfi pedig a ki nem mondott szavakon töprengett, amiket mindig ki kellene mondani úgy, ahogyan azok tisztának megszületnek a szívben, mert az ember sosem tudhatja, lesz-e még rájuk alkalom?
Megállt az Idő, mint egy kifeszített szárnyú sötét pillangó és puhán szétterült fölöttük, némasággal takarva el a két megfáradt lelket.

***