Fantasyrajz.hu -- "A grafitba zárt kedvesség" Honlapomon általam kitalált és megrajzolt egyedi fantázia- és mesefigurák találhatók. Látogasson el "hozzám"! Böngésszen a folyamatosan bővülő mese- és fantáziavilágomban! Remélem tetszeni fog és megtalálja köztük, amit keresett! www.fantasyrajz.hu
Please correct form

required *

Regény részletek — Macskanapló

macska kép

Dóka György: Macskanaplóregény részlet

 

„ Csakis azok a történetek igazak, melyeket olyan emberek írtak meg,
akik elég őszinték voltak hozzá, hogy valóban önmagukról írjanak.”
Retz

                                                                                                                        Tavasz

„És már a Tavaszt érezte a kert,
hogy szerte szerelmek szelleme kelt
s mély tél-álmokból a föld sötét
keblén fű, virág emelte fejét.”
Shelley

Szombat

A Nap melengetően sütött, és az első fény-rügyek orrhegyükkel már szebb időket szimatoltak. Az ágakon is apró bogyók kezdtek duzzadni, hogy roppanó hangokkal picike levelekké szépítsék magukat egyszer, ha a Hajnal fényfátylait teríti rájuk. A hó utolsó foszló foltjaiban élt s remélt már csak egy-egy eldugottabb árnyékos helyen, s a meleg jóleső kellemessége átjárta minden létező élet belső kis világát.
A szél néha meg-meglebbentette szárnyait az ágak között és borzasra kócolta a fűszálak sorait odakinn a mezőn. „Lágy fodorban lengedezett s elhozta telt rétek illatát és eldúdolta a színek szép dallamát.”* A tavak újra hullám fodraikat szépítették a szélben és halakat s mindenféle apró, izgő-mozgó  teremtményt pólyálgattak a mélyükön.Már „tüskéivel szúrt a fény, ahogyan fátylat bontott a Kék”, s át meg átlebegett angyalszárnyain a felhőágak szélein. Csupa szín volt minden körül, és összeértek az illatokkal, hogy telt ízeiket érezzük mindenfelé amerre szabad kedvünk kóborolni hív.„A Nap sugara, az idő szaga”** lassan lepergett a magasból s csak néhány nem komoly felhőgomoly szöszölte össze a mennyet odafenn.Körös-körül élettel telt meg az erdő, a rétek, a levegő és a házhoz tartozó kert is madarak dalától lett hangosabb.
Ültem a ház lépcsőjén és csak úgy elmerengve bámultam bele a messzeségbe, a rigók énekét hallgattam és a fény pajkos, remegő játékát figyeltem az olajzöld leveleken.Békesség nyugodott a tájon, a szelíd napsugáron lebegett a meleg, az útját éppen akkor kezdte meg,hogy ismeretlen helyeket fedezzen fel magának.Amúgy én egy macska volnék… igaz: nagyon picike még, de legalábbis így hívnak az emberek, mint azt később megtudtam (mert magukat meg így nevezik egymás között ezek a kétlábú, folyton izgő-mozgó, ideges lények).
Később megtanultam azt is, hogy mindég-mindennek valami nevet adnak és valamiféle belső kényszer hajtja őket, hogy mindent elnevezzenek a saját kedvükre, pedig olyan egyszerű…
Én például tudom, hogy ha a szélről szeretnék mondani valamit, akkor leírom az illatát, hogy milyen, mennyire selymes és a többi társam rögtön tudni, sőt! érezni fogja amiről beszélek — bocsánat —nyávogok nekik. De hát ők, — az emberek már csak ilyenek… nekik szükségük van rá, hogy minden dolgot néven nevezzenek, még ha nem is olyan érzékelhetően, mint ahogyan mi, — macskák tesszük.
Ha valaminek nem találnak nevet, akkor az olyan a számukra mintha nem is létezne, és csak a levegőbe markolásznak ha beszélni szeretnének róla.
A télen jöttem erre a vidékre és mivel itt senki nem járt, nem zavart magányos világomban és gondolataimban, úgy döntöttem itt maradok. Szép ez itt:  a ház elég nagy, tele zegzugokkal ahol meghúzhatom magamat ha úgy adódik, alatta pedig egy hatalmas üreg ásítja sötét torkát (ezt pincének hívják az emberek). Ott melegebb volt a télen ugyan, de nem igazán szerettem bent lenni… jobb szabadnak lenni.

Korán ébredtem s elmentem a ház melletti kisebb épülethez (ezt garázsnak hívják az emberek), körbenézni a területet, hogy megnézzem az éjjel nem járt- e idegen macska errefelé, aki esetleg e békés kis szigetemre fenné a fogát. Bár, úgyis észre vettem volna ha erre közelít, mert jól hallok szerencsére, még nagyon magas hangokat is, amiket a kétlábúak már nem érzékelnek.Meg aztán a Hajnal miatt is korán nyitottam ki a szemeimet, hogy még időben elérjem közeledtét, mert szeretem a Hajnalokat nézni, figyelni körül a derengő fényeket s hallgatni a rigók dalát ahogy a hangok levelek alá pettyezik a reggelt.Szóval éppen másfelé jártam, de már jól benne voltam az időben, mert a Nap magasan fényezte a vértjeit, s az illatok is más jellegűek lettek, mint a Hajnal illata, amikor is az emberek által keltett zörgő-zakatoló hangokat hallottam, azután elhalkult és a kis házhoz tartozó kert kapujánál egy dobozszerű valami állt meg. Egy ember szállt ki belőle, a kapuhoz ment és egy lánccal bíbelődött. Kinyitotta a kaput, visszatért a dobozhoz, beszállt és behajtott a kertbe. A dobozból hárman szálltak ki: egy férfi, egy nő és egy fiú. Gondolom egy család lehettek és övék lehet a ház is a kerttel.Én már megszoktam a kétlábúak jelenlétét… nehéz ugyan megszokni őket, de azért tűrhető, főleg hogy néha enni is adnak vagy el-elhagynak szerte az utak mentén, a házak előtt valami kis ennivalót. A fiú vezette a dobozt (autónak hívta, egyszer hallottam…). A férfi,— Apának szólította a fiú — már idősebb volt, sok nyarat és telet megélhetett már az idők során, az asszony valamivel fiatalabbnak látszott. Olyan átlagos emberféléknek tűntek… első pillantásra. A fiú volt kicsit furcsa, de azt már régen megtanultam, hogy furcsák az emberek, úgy: néha-mindég. Kissé különcnek hittem, mivel egyetlen furcsa dolog a hosszú szőre volt a fején, amit szépen átkarmolhatott, illetve átnyalogathatott, mert rendezett sorokban simultak a szálai egymáson és csak egy tincs járta a maga szabad kis táncát a homlokára hullva, a szélben.
„Van a hajadban valami…”— szólt az Anya (így hívta őt a fiú).
S én így tudtam meg, hogy a fejszőrzetüket hajnak nevezik, mert naná!, hogy ennek a szőrzetnek is nevet adtak… el is neveztem a fiút magamban „Nagyhajúnak”. Persze volt nevük mindegyikőjüknek amin szólították egymást, de én megtartottam magamban-magamnak az Apa és Anya neveket, mert ezen a néven ismertem meg először őket.
„Nézd Apa! egy kiscica.”— szólt a nagy hajú fiú és odajött hozzám majd leguggolt elém, kinyújtotta a mancsát,–bocsánat — a kezét. Így tudtam meg, hogy én egy kiscica vagyok és ettől kezdve ez lesz a nevem, amin hívni fognak az emberek. Később,— kényszeres szokásaik szerint — még egy nevet kaptam, aztán még egyet és azokon hívtak, de azt nem sikerült kiderítenem, hogy mikor- miért éppen melyiken szólítanak? Talán ők sem tudják igazán… talán csak attól függ, mikor- milyen hangulatban vannak… Gondolom, aszerint hívunk s nevezünk valamit vagy valakit, a szerint becézgetjük vagy a komoly nevén hívjuk, hogy éppen mikor- milyen hangulatban vagyunk vagy, hogy milyen az adott helyzet és a környezetünk.
Gondoltam odamegyek Hozzá ha már leereszkedett hozzám, végül is mi sokkal gyorsabbak és ügyesebbek vagyunk náluk, így bajom nem eshet ha esetleg rossz szándékaik lennének.Bár utolérhetnek éppenséggel, mert az emberek mindenféle gépeket kitalálnak maguknak és a maguk hasznára, hogy elfedjék hiányosságaikat, gyengeségeiket, aztán szép lassan ezek szolgái lettek és teljesen ezektől a gépektől függenek ma már. Mondom, hogy furcsák… de hát muszáj elfogadnom és elviselnem őket így, bár nekem és a madaraknak (még a nem szeretett varjúknak is) még mindég megvan a választási lehetőségünk, hogy elmeneküljünk előlük, ott hagyjuk őket saját kis tervezett-szervezett világukban, saját kis és nagyobb bajaikkal és persze néha örömeikkel. Bár kizárni életünkből már úgysem lehet őket, mindenhol ott vannak és nem menekülhetsz előlük egy egész életen át; senki sem menekülhet, még ők sem egymás elől.És most itt volt ez a szépen nyaldosott szőrű embergyerek a barna szemeivel és a bal oldali kezét nyújtotta felém. Mélyen a szemembe nézett úgy, hogy szerintem egészen a bensőmig belelátott, s kissé leeresztve az arcát úgy, ahogyan mi, macskák szoktuk üdvözölni egymást, amikor kóbor útjaink során találkozunk egymással.
Odamentem és odadörgölőztem Hozzá, hogy egy kis örömet szerezzek Neki és, hogy megmutassam: tőlem nem kell félniük és békések a szándékaim, meg persze, hogy az arcom két oldalán lévő illatmirigyeimből egy kis jelet hagyjak rajta így megjelölve Őt, hogy később megismerjem. Bár őt nem nehéz a sörénye miatt. Ő meg a mancsával végigsimogatott, a fejem tetejétől végig az oldalamat is, majd az állam alatt, a torkomat kezdte cirógatni az ujja hegyével.Nem mondom, hogy rosszul esett sőt! régóta nem simított így végig senki amióta a mamám nincsen már mellettem és nem vadászunk már együtt.De hát ez van, és bármilyen magányos és szabad az ember, — akarom mondani macska — mindég lesznek emberek, társak és Barátok akik — ha csak egy simogatás erejéig is, de odamennek hozzá.
Aztán elkezdtek pakolászni, cipekedni fel a lépcsőkön (ahol üldögélni szoktam a napsütésben és töprengeni, elmélkedni) be a házba. Én meg ott maradtam a kerti pázsiton és megmostam nyelvemmel a mancsaimat, a mancsaimmal az arcomat, végül végignyalogattam-tisztogattam a bundám. Nem is azért, hogy ne legyen rajtam az emberek szaga amikor egeret vadászni megyek (mert megéreznék…) vagy mert undorodnék a Nagyhajú illatától, hanem mert így is függetleníthetem magamat tőlük mert azért jobb szabadnak lenni.
Így ismerkedtem meg a Családdal és a Nagyhajúval.

*idézet J. Attila versből
** idézet Apollinaire versből

 

„És a ki inni ád egynek, e kicsinyek közül,
csak egy pohár hideg vizet… bizony mondom néktek,
el nem vesztheti jutalmát.”
(Máté X., 42.)

Vasárnap

Még javában aludtam a terasz egyik foteljában összegombócodva, amikor megzörrent az ajtó, kettészakítva a Csend finomra szőtt lenge fátylát, és az Apa lépett ki a házból hosszú faágakat cipelve magával. Megsimogatta a fejemet, mormogott valamit –- talán nekem, s lement a lépcsőn a kerti kapuhoz és kilépett az útra. Még alig derengett némi fény az ágak között, korán volt még, de Ő már útnak indult a folyó felé.Négy mancsra ágaskodtam, kinyújtóztam és hátat görbítettem, leugrottam a fotelból és utána indultam. Kíváncsi voltam minek a faágak és miért megy a folyóhoz?Így találtam meg a deszka szigetet a vízre kinyúlva, amire rá is lehetett menni anélkül, hogy vizes lenne a magamfajta mancsa, és ahol az Apa ült a folyó felé hajló faágakat nézte, közben füstöt eregetve a szájából. Pfüff! én ki nem állhatom a füstöt… mindég a kiégett fák jutnak eszembe róla, a fekete korom… és az elmúlás.De hát éppen ezért is furcsák az emberek, mert ők a maguk kedvére füstölögnek… Meg az is furcsa, hogy olyan hosszú ideig képesek faágakat nézni, üldögélni ott… és várni, várni. Én már rég másfele barangoltam volna el, ott hagyva a nedves, hideg vizet, hadd hömpölyögjön hullám habjain hosszan tovább, szabadon, ahogyan én is élek a magam útjain járva.
Egy idő múlva az Apa följött a szigetéről, falnak támasztotta az ágakat és bement a házba.Na, ennek nem sok értelme volt, hogy lement a partra nézni a faágakat ahogyan a víz felé hajlanak… Az emberek nem mindig cselekszenek ésszerűen, — de azt legalább elég akkurátusan teszik.Éppen olyan elhivatottsággal és precízen ahogyan én a bundámat tisztogatom és ápolgatom. Kis idő elteltével kijött a házból, valami edényféle volt Nála, amit letett a földre és fehér vizet töltött bele. Mormogott valamit, majd megsimogatta a fejemet és az oldalamat s lement a kertbe.Kíváncsi voltam, — ugyanolyan kíváncsi mint az emberek és a varjak, amik mindenbe belekotnyeleskednek és mindenről tudni akarnak; de végül is egy fajta mindkettő: mindenhol ott vannak, mindenről tudni szeretnének és be nem áll a szájuk-csőrük, folyton közlendőjük van és zajosak.Mi, Bársonytalpúak egy-egy farok és fülmozdítással,— na, jó… esetleg morgással — mindent elintézünk, akár a lovak és az őzek is, egymás között. A többiről mesélnek az illatok. De ez a két népség nem ilyen egyszerű… ők mások.Akkor már inkább a kutyák… bár, azok is állandóan ugatnak, vinnyognak és nyüszítenek mintha bárki is az életükre törne, de azok elől könnyű megszökni.A szomszédban is van egy, de az szerencsére többnyire csendben van, főleg ha enni kap. No, jó, olyankor én is… Alapjában véve nem szeretem a kutyákat, és mi macskák egyáltalán nem szeretjük a kutyákat… csak néhány kivétel van; szolga nép: eladták a lelküket az embereknek és a szolgájuk lettek. Más nyelvet is ugatnak mint mi, teljesen ellenkező a kifejezésmódjuk. Persze így könnyebb a Sorsuk, mint minekünk, kivált a télen,— de azért jobb szabadon…

Én, ha gondolok egyet:  útnak indulok és visszatérek, vagy tovább állok és járom a magányom kereste és a Sorsom által kijelölt kóbor utamat, és itt is jó meg amott is. Valami – valahogy mindég van és lesz. De ott volt most az edény, benne a színes vízzel és jó illatával… Odamentem tehát és belenyaltam, hogy megkóstoljam. Finom volt, olyan édeskés… ellefetyeltem az egészet szépen, lassan és vártam. Akkor megjelent a nagy hajú fiú és az Apa.
„Megitta az egész tejet!”— szólt az idősebb, majd lement a lépcsőn, be a pincébe és egy hengeres dobozzal a kezében jött ki onnan. Felnyitotta és egy másik tálkába öntötte a tartalmát majd odébb lépett és vártak. Gondoltam, megkóstolom azt is, ha ők ugyan nem kérik… olyan íze volt, mint egy madárnak, de azért finomabb.
Így ismertem meg a tejet és a macskaeledelt.