Fantasyrajz.hu -- "A grafitba zárt kedvesség" Honlapomon általam kitalált és megrajzolt egyedi fantázia- és mesefigurák találhatók. Látogasson el "hozzám"! Böngésszen a folyamatosan bővülő mese- és fantáziavilágomban! Remélem tetszeni fog és megtalálja köztük, amit keresett! www.fantasyrajz.hu
Please correct form

required *

Regény részletek — Szívárványkeresők

Szívárványkeresők

Dóka György: Szívárványkeresőkregény részlet

A nő hátra dőlt, kezeit a feje alá tette, elnyújtózott a füvön ahogyan a kislányok szoktak egy iskolai osztálykiránduláson vagy az első randevún, és az égen lassan és szelíden borjadzó felhőket figyelte.Úgy feküdt ott, mint egy álomittas, karcsú picike gyík, ami csak arra vár, hogy a déli Nap melegítő sugarai átbalzsamozzák a testét és a szívét.Szép, csendes idő volt, a tó tükör felszíne álmosan terült el a hegyek lábainál és visszatükrözte a környező tájat és a felhőket. Könnyű szellő lengedezett, mint egy láthatatlan tündér, aki nagy titkok tudója s most azt suttogja el az embereknek, akik látogatóba jöttek otthonába.
— Ez a hely most a mienk. – mondta az asszony. Becsukta a szemeit és beszívta a víz illatát. Érezte ahogy a béke és a csend beivódik a bőrén és végigáramlik a lelkén át egészen a szívig, mígnem birtokba veszi az egész lényét.
— Arra kérem, még ne pakoljunk ki, ne terítsünk, még ne csináljunk semmit. Várhatunk még. – mondta miközben behunyt szemmel lágyan elmosolyodott. Csönd lebegett körülöttük, a gyerekek kis kavicsokat és kagylókat gyűjtögettek a víz mellett, Barát pedig ott bóklászott óvatosan és világtalanul a nyomukban és kövek között szimatolt kisebb állatok és illatnyomok után. Ott feszült a ragyogó délelőtt felettük s úgy tűnt, megállt az Idő és megfáradt lábait ott lógatja és hűsíti a tó enyhet adó vízében.Valahol egy fán kismadár énekelt és csak magával meg a dallal törődött.
— Igazi luxus. – mondta boldogan az asszony, kezét a feje alá tette és sóhajtott egyet.
— Ez itt nem egyszerűen luxus. Sokkal több annál: békesség, boldogság, biztonság és vigasz. Minden, ami a hétköznapi világból már hiányzik. Minden, amit lassan elfelejtünk ebben az őrült világban és magunk mögött hagyunk. – felelte az Öregember.
A nő lehunyt szemmel a madarat hallgatta és nem szólt semmit. De aztán előtörtek belőle a szavak, szépen lassan, mint egy titkos kis forrás, amely cseppenként csörgedezik végig a fűszálak között:
— Néha úgy érzem, elveszett vagyok. Egyedül, mint az a kismadár is, amelyik itt énekel valahol. Mint aki egy soha véget nem érő labirintusba került és most nem találja a kijáratot. Persze meglehet, egyáltalán nincs is kijárat.
Elhallgatott. Kicsit elmerengett a saját szavain, aztán kinyitotta a szemeit és az égen lebegő felhőket nézte. Csodálta a békét, ami ott fönn körülveszi őket.
— Egy láthatatlan csapda minden nap, amibe így vagy úgy, de minden hajnal után belesétálunk, és csak az éjszaka nyit kaput belőlük, ahol végre szabad lehet az ember az álmaival. – mondta szomorúan. — Minden egyes nappal egyre elveszettebbnek és gyengébbnek érzem magam. — folytatta és visszaemlékezett a múltra:
— Tudja, amikor elváltam és egyedül voltam, akkoriban azon imádkoztam, hogy képes legyek legyőzni az akadályokat, elviselni a következményeket és kibírni mindent. Mindent, ami elmúlt, ami történt, amire visszaemlékezhetek s mindent, ami majd elkövetkezik: a magányt, a félelmet és a betegségeket. De mindent elhamarkodottan építettem és bizonytalan talajra, és szerettem volna hinni, hogy mégsem. Úgy ragaszkodtam a holnapba és a holnaputánba, mint egy mentőkötélbe. Olyan voltam, mint a hím oroszlán amelyik elpusztítja az előző alom kölykeit, amikor rájuk talál. Én is így próbáltam felfalni a múltból mindazt, ami fáj. Csak most, hogy itt lehetek értettem meg, hogy mindenünk itt van a jelenben: a kérdéseink és a válaszok rá; a félelmeink és a megnyugvás; az emlékeink és minden, ami majd elkövetkezik itt van velünk, ebben az adott időben, csak nem vesszük, nem vehetjük észre mindezt, mert elfoglalnak a saját hétköznapi kisebb-nagyobb problémáink és gondolataink. De ilyenkor, ilyenkor érezni lehet mindent és ráadásul mindent egyszerre is. A béke megteremti a maga harmóniáját és ráébreszti az embert, hogy mindent egy időben él át: a múltat, a jelent és az elképzelt jövőt, a terveit és az álmait. Azt hiszem, valahogy sose csak a jelenben élünk.
— De hiszen így van. – válaszolt a férfi. — Mindig is így volt: minden, mindig is itt volt, itt van velünk a múltunk, az emlékeink, a jövőről szőtt álmaink és elképzeléseink… de csak a jelen az, ami számít igazán. Mindig jönnek új almok, mint az oroszlánoknál, mindig születnek új élmények amik majd fájni fognak és emlékké öregednek. De mi nem vagyunk oroszlánok, nem pusztíthatjuk el az előző alom kölykeit: a fájó emlékeinket. Ne szomorkodjon és ne vádolja magát, hiszen nem csak ön tehet róla. Talán rosszul döntött… talán sokszor rosszul döntünk, de mentségünkre legyen, hogy nekünk, embereknek nem adatott meg az örökkévalóság, hogy jól és többször is átgondolhassuk a döntéseinket. Sietnünk kell és mindemellett annyit létrehoznunk, alkotnunk és gondolkoznunk is, szeretnünk, háborúznunk és temetnünk is, amennyit lehet, mert ezek vagyunk mi, emberek. Senki nem vádolhat ha néha becsúsznak hibák! – a férfi hirtelen elhallgatott és nem folytatta.
— De pihenjen most. – szólalt meg újból. — Csöndben leszek, hogy átélhesse mindazt, amit már réges régen elfelejtettünk és magunk mögött hagytunk: a lét szabadon áramlását bennünk és körülöttünk a jelenben. Nem is lenne szabad annyit beszélni. Sem gondolkozni. Gyengít. Még az emlékezés is: a jó emlékek rosszak, mert elmúltak; és a rosszak a jók, ugyancsak azért, mert elmúltak. Az ember ne cipelje magával az emlékeit, mert súlyos poggyász, hacsak nem olyan öreg valaki, hogy már csak ez az egyetlen, ami megmaradt neki. De nem filozofálgatok itt tovább egy ilyen szép napon, inkább pihenjen.

***

Hallgattak, és a csend foszlányokban szakadt le rájuk. Két merengő alakra, akik már semmiben sem hisznek, csak a gyerekekben: a nő a kislányában és annak boldogságában; és az Öregember, aki a Kisfiúban és annak tehetségében.
— Megáll az Idő, és nem tudom már számon tartani. – szólalt meg kis idő múlva az asszony. — Nem érzek mást csak, hogy szabad vagyok. Olyan jó itt. Köszönöm, hogy elhozott ide.
— Szívesen. – bólintott lovagiasan az Öregember és elmosolyodott. — Csak itt jó. Csak így jó. Látja? Ha nem kívánunk nagyon sokat: minden ajándék.De ne nekem köszönje, hanem a gyerekeknek: ha ők nem ismerik és nem szeretik meg egymást, mi sem találkozunk és most nem lehetnénk itt. Sokat köszönhetünk mi felnőttek a gyerekeknek, csak túl hamar és túl gyakran elfelejtjük. De szerencsére a gyerekek megbocsátóak és ők tudnak leggyorsabban alkalmazkodni a változásokhoz is. Már korábban is voltam itt. – magyarázta. — Néha kijövünk ide Baráttal, — úgy szereti a tavat és a madarakat! Amíg még látott, üldözőbe vette őket, úgy játszott velük. De ma már… – elhallgatott, valami fojtogatta a torkát és a szívét.
— De az ember sose térjen vissza sehova. – folytatta megtörten. — Mert minden változik, és meglehet, ahol előszörre jártunk, már nem lesz ugyan az, mint korábban. Még hogyha a környék nem is változott, az érzések vagy a hangulat már egészen biztosan más lesz, és mások leszünk addigra már mi is. Ez mindenképpen csalódáshoz vezet. Csak az egyszerű dolgokban nem csalódik az ember: a csend, vagy a nyugalom, a szél, a felhők vagy a szivárvány. Minden más, bonyolultabb emberi dologban viszont előbb-utóbb igen: a hit, a barátság vagy a szerelem. Az ember sose térjen vissza oda, ahol már járt valamikor.
A nő hallgatott. A gyerekeket figyelte, hogy milyen önfeledten játszanak s hogy mennyire boldogok a maguk kis boldogságával.
— Én most boldog vagyok. – mondta. –Talán azért, mert előszörre járok itt és azt láthatom, hogy a lányom is boldog. Boldog velünk, a Kisfiúval és a kutyával.
Elhallgatott, és az Öregemberrel együtt figyelték a gyerekeket, akik őket utánozva, mint amikor megérkeztek, a hátukra fekve elnyúlva, kezüket a fejük alá téve az eget csodálták: a lomhán vonuló felhőket, és szivárványt kerestek közöttük. A kutya ott hasalt a kislány törzse mellett és kimelegedve lógatta a nyelvét, látszott ő is boldog, hogy részese lehet mindannak, ami van. És mintha harmadszorra is megállt volna az Idő körülöttük. Csak a tó vize fodrozódott csendben és finoman körbesimogatta a gyerekek homokvárát, ami némán és megadóan tűrte, hogy lassan feloldódjon a nagy szeretetben.
— Örülök, hogy most boldog. – szorította meg a férfi a nő kezét. – Látja? Itt kezdődik a maga világa: a tó, a madárdal, a gyerekek öröme, béke.Mindenkinek van egy megálmodott világa, amiben boldog. Mindenkinek van egy elképzelt és szeretett álom világa, amit soha el nem érhet. Éppen azért, mert álom. De az álmokat sose lenne szabad megőrizni. Mert csak terhek, még hogyha boldog is velük az ember, mert éppen szép álmok, de azért akkor is csak terhek, és később szomorúvá teszik a gazdájukat éppen az által, hogy csak álmok.
— És akkor? Mi maradna nekünk? – kérdezte az asszony szomorúan.
— Nem tudom. Talán a hit. Amitől az álmok újra feltámadnak.
— Akkor én most abban hiszek, hogy boldog vagyok. – felelte sugárzóan ártatlan arccal a nő, bár a férfi csak homályosan láthatta.
— Helyes. – bólintott rá az öreg. – És akkor én most abban hiszek, hogy maga és a gyerekek meg Barát boldogok.
Hallgattak. A madárdal is véget ért és a hang tulajdonosa már odébb szállt, hogy új területet, egy új magánvilágot keressen magának, akárcsak az emberek.
— Maga sose szomorú? – kérdezte kis idő múlva az asszony. — Maga sose érezte úgy, hogy fel kéne adnia az egészet?
Hangja kiábrándult volt és elkeseredett.
— Az ember azt nem mondja, ha szomorú. Legalábbis egy férfi sose mondaná. Főleg nem egy nőnek. Látni lehet esetleg rajta, de sose vallaná be hogyha megkérdeznék. Csak mosolyogna, megsimogatná a kérdező arcát, ha az történetesen egy nő, és maga elé merengve azt válaszolná:
“Bon soir.” — és megmagyarázná a szomorúságát: “Ó, c’est la vie, Mademoiselle. Petit secret d’Amour. Ó, ilyen az élet, asszonyom. Csak egy kis szerelmi titok bánt, tudja.” Ezt mondaná akkor egy férfi, de sohase vallaná be szomorúsága valódi okát. Se azt, hogy szomorú.

***

— Maholnap leesik újra az első hó. – mondta komoran Pedro.
A bódé nyitott ajtajában állt karba tett kézzel és az ajtófélfának dőlve az eget kémlelte. Szőrmesapkáját mélyen a fejére húzta, s a sapka fülvédő része úgy állt kétoldalt elfele, mint egy mélabús szamárnak a fülei. Eléggé komikusan nézett így ki, s ez szöges ellentétben állt az idő és a hangulatuk komor, szürke szomorúságával. A házak kéményeiből apró füstpamacsok nyújtózkodtak az ég felé és megpróbálták áttörni a szürkeséget. A madarak összegömböcödve gunnyasztottak az ágakon és egymás melegével vigasztalták magukat. A tél úgy osont be a Város házai és utcácskái közé, mint egy tolvaj, hogy megrabolja az embereket a fénytől és a boldogság kincsecskéitől, amiket egy egész tavaszon és nyáron át gyűjtögettek, felvértezve magukat a hosszú, szomorú hónapokra, amiket ez az alattomos, rideg és kegyetlen tolvaj magával hozott.
– Most még néha nap szép, ragyogó idő van, tudom, de már korán besötétedik és egyre hűvösebbek az éjszakáink is, ami nem jót jelent. – mondta Pedro szomorúan és szokása szerint lebiggyesztette vastag ajkait, mint egy rossz kisgyerek, akit rajta kaptak az élelmiszer raktárban, ahogy a lekváros üvegeket dézsmálgatja.
— Bizony, maholnap Karácsony. – merengett maga elé az Öregember.
— Utálom a telet, a hideget. – húzta el a száját a másik. — Az a rohadt tél mindent kilúgoz az emberből. – mondta bosszúsan és elhallgatott.
— A hideg mindig szomorúvá tesz. — mondta aztán.
— A hideg mindig szomorú. – válaszolta az öreg, és ez a tény aztán még nehezebben, még nyomorúságosabban nyomta a vállukat és puhán megtelepedett a szívükön.
Némán álltak egymás mellett. Pedro még mindig lebiggyesztette az ajkát és arra gondolt, hogy a tél tényleg szomorúvá teszi az embert. “Nem is inkább a tél,” – állapította meg keserűen magában  – “hanem a hideg az, hiszen a szikrázó hó fehérsége, tisztasága megvigasztalja az embert. De a hideg… A hideg ellen nem védekezhet a lélek. Hiszen hogyan is bugyolálhatná be az ember a lelkét? Semmi sem tökéletes. Meleg hó nincs, pedig úgy lenne az igazi.”
— Különös… – szólalt meg végül – valahogy a téllel úgy van az ember, hogy úgy érzi, mindig az akkori lesz az utolsó, amit még megél. A nyárral sosincs így: csak várjuk az újra elkövetkezőt. Jó lenne, ha mindig nyár lenne… nyáron minden sokkal egyszerűbb… vagy legalábbis annak látszik.
— Gondolod, hogy akkor egyszerűbb lenne minden?
— Talán igen.
— Azt hiszem, tudod, nem a nyárral van a gond. Azt hiszem, valahol mindig bennünk van tél. Legalábbis ősz. Tudod, szerintem a gyerekek kapták a tavaszt és a nyarat, nekünk már csak az ősz jutott meg a tél. Na, jó… néha egy kis tavasz.
— Nyár sosem? – kérdezte letörten Pedro.
— Néha. Talán. Tudod, a nyarat soha nem éli át az ember: csak elsuhan felette és eltűnik, mint a szivárványaink. A tél viszont rátelepszik az emberre, átszivárog a bőrén és megül a lelkünkön, mint valami ragály. Ott gubbaszt és súlyával földig nyomja az embert. Beleragad az ember, és alig hiszi, hogy valaha is kimászik belőle. Azt hiszem, a bánat lehet még ilyen: ráragad az emberre, és csak nagy nehézségek árán tudunk kikeveredni belőle.

Mindketten hallgattak és az elkövetkező hosszú télre gondoltak. A hidegre és a szomorúságra. Bár most még gyönyörűek voltak a nappalok, de már kis buckákba gyűltek a lehullott levelek, amiket a szél sodort össze az utak mentén és a réteken, mintha csak egy hatalmas terepasztalt rendezgetne magának. Egyre többször és hosszabb ideig maradt meg a köd is a talaj mentén reggelente, ami a tél biztos hírnöke volt. Mint egy hű segítőtárs vagy egy felderítőcsapat, ami a tolvaj előtt jár, hogy felderítse a terepet. A spanyol törte meg a csöndet, s mintha csak úgy magával társalogna, ezt mondta maga elé merengve:
— A szürke hétköznapok komor felhői között úgy kutatunk valami kis boldogság után, mint szivárvány után az esős novemberi égbolton. Tudod barátom, ezek vagyunk mi mind: boldogság keresők.
— Szivárványkeresők. – helyesbített az Öregember.
Pedro mélyen a barátja szemébe nézett és helyeslőleg aprókat bólogatott:
— Igen; azt hiszem, igazad lehet: szivárványkeresők. Azok vagyunk mi mind: szivárványkeresők. – helyeselt szomorúan, még mindig az öreget nézte és aprókat bólogatott, aztán tovább fürkészte az égboltot.
— És gondolod, hogy megtaláljuk? Mármint a szivárványunkat, a boldogságot? – kérdezte az Öregember és sóhajtott egyet, mint aki már eleve tudja a választ.
— Az igazit talán sohasem. – felelte Pedro megtörten.
Újra hallgattak. Kis szél kerekedett és a lehullott leveleket kavargatta a lábuknál.
— Valahogy minden év mindig egyre hosszabb az előzőnél. – szólalt meg kis idő múlva Pedro. – Tudod öregem, úgy érzem, minden év többet kíván és minden év egyre hosszabbnak tűnik az előzőnél. Nem tudom, miért érzem így? Talán a telek egyre hosszabbak…– mondta, és hangja fáradtnak és kiábrándultnak tűnt.
— Nem hiszem, hogy a tél lenne a bűnös. Azt hiszem, itt is velünk lehet a baj. Talán túl hamar öregszünk. Hamarabb, mint ahogy az évszakok váltogatják egymást; nem velük együtt, tudod, hanem egy kicsit mégis előttük és hamarabb. Ők csak beérnek minket. Furcsa… az ember ide-oda ugrál a között az érzés között, hogy tulajdon képpen hány éves is valójában; néha fiatalabbnak érzi magát, néha jóval öregebbnek, de azért csak-csak öregszik, ami teljesen függetlennek látszik az Időtől. Azt hiszem, tudod, valójában belülről öregszünk, a lélekből, ami független az Időtől.

***

Leesett az első nagyobb mennyiségű hó az új év óta, és a kertet, a kisvárost és az azt övező hegyeket cukorsüveggel vont be, mintha csak egy tündérmese díszletei volnának. Az addig ólmos szürkeséget felváltotta a friss, száraz hideg, de legalább a Napot is látni lehetett már néha az égen.Egy szikrázó vasárnap délelőtt a Kisfiú fogta a szánkóját, elkéredzkedett a szüleitől és felkereste barátját.
— Eljössz velem szánkózni? – kérdezte az Öregembertől.
— Ugyan már! Az nem az én műfajom. Én nem tudok szánkózni. Régen tudtam, de most, hogy nem látok, hogyan is tehetném meg, hogy szánkóra üljek? De Barátot elvihetnéd…
— Te is gyere velünk! Nem kell, hogy szánkózz, csak legyél ott velünk. – kérlelte a gyerek.
— Hát, jó! Akkor most összeszedelőzködünk! Légy szíves, főz magunknak teát, tudod, hogy kell, én meg addig elkészítem Barát holmiját – egyezett bele az öreg.
Így aztán összeszedelőzködtek: az öreg megkereste a kutya kistálját, ivóvizes palackját, a gyerek teát főzött, a kutya meg  (mivel látta, hogy a kistálka és az itatópalackja eltűnik a hátitáska mélyén, tudta,hogy indulni készülnek ) boldogan vitte gazdájának a pórázát és a szájkosrat is.
Lezárták a házat, és elindultak a város szélén lévő kiserdő és a dombok felé. Már egy jó ideje sétálgattak és szemlélődtek, nézegették a havas tájat, mikor a fiú megszólalt:
— Brrr! Hideg van! Sose lesz nyár…
— Ne aggódj: mivel ősszel már tél is volt és hideg, télen pedig volt úgy, hogy tavaszi idő is volt, így tavasszal lesz ősz, nyáron meg majd a tavasz és egy picike nyár is, hacsak el nem veszik ebben a nagy kavarodásban!
— De én most fázom.
— Azt hiszem, én is fázom. – adott neki igazat az öreg. — De ezen nincs mit meglepődni. Az ember amúgy is mindig fázik: fázik a valóságban és fázik képletesen is. Fázik ha hideg veszi körül.
Fázik ha fél; fázik ha egyedül van és hogyha nincs, aki szeresse vagy ha nincs, akit szeressen.
Fázik ha emberek között van, de fázik nélkülük is. Tudod, én azt hiszem: valahogy mindig fázunk.
— De barátok között nem fázik az ember? – kérdezte a Kisfiú, bár inkább kijelentésképpen hangzott.
— Nem; barátok között nem. – biztosította őt az Öregember és ezt is elmagyarázta az ő sajátos és megkérdőjelezhetetlen logikájával:
— Akinek nincs barátja, az egyedül marad; aki egyedül van, az fél; aki fél, az fázik;
aki fázik, az didereg is; aki didereg, az viszont kihül; akinek kihül a teste, annak bizony kihül a lelke is.
A Kisfiú pedig befejezte a gondolatkört:
— Akkor barát nélkül didereg az ember és megfagy a lelke is.
— Úgy van! – bólintott rá az Öregember és büszke volt, hogy a fiú, az ő kis barátja és akit ő tanítgatott, ilyen gyorsan tanul és ilyen hamar megérti, mi is a dolgok lényege és a mélyükön lapuló igazság.

***